Az ügyvédi tevékenység a családunkban apáról fiúra szállt, hiszen már a nagyapám is, édesapám is ügyvédként dolgozott. Ezzel kapcsolatosan jelent meg az alábbi rövid írás a Vásárhelyi jogászalmanach című könyvben:

A hódmezővásárhelyi Népújság 1938. szeptember 18-i számában a csehszlovák válságról, a felvidéki nemzetiségi területek hovatartozásának eldöntésére vonatkozó népszavazás követeléséről, a háborús készülődéssel kapcsolatos egyéb eseményekről szóló fő hírek, és egyéb, a város színes hétköznapi gazdasági és társadalmi életére vonatkozó hírek között jelent meg az alábbi ügyvédi híradás: „Dr.Simonffy-Scheirich Ferenc m. kir. gazdasági tanácsos ügyvédi irodáját családi házukban, IV. Gróf Bercsényi utca 5 szám alatt megnyitotta.”

Ekkor kezdte meg nagyapám az ügyvédi tevékenységét, amit édesapám után én is – harmadik generációként – jelenleg is folytatok.

Mit jelent az ügyvédi tevékenységben az, ha a gyakorlása apáról fiúra száll, jelent-e valamilyen többletet az egyetemen tanultakhoz képest az így átörökített szaktudás, tapasztalat? Mi az a plusz ismeret, mely az édesapámtól, nagyapámtól szakmai szellemi örökségként rám maradt?

Nagyapám 1899-ben született Nagybecskereken sváb kereskedő családból, majd az I. világháború után költözött át az édesanyjával és testvéreivel a későbbi csonka Magyarország területére. Nagyapám Hódmezővásárhelyen talált új hazát, amikor feleségül vette a tősgyökeres vásárhelyi családból származó nagyanyámat, akinek a révén családi otthonhoz és mintegy 25 – 30 holdas birtokhoz jutott. Ezen a földterületen gazdálkodva, hol a tanyán, hol a városon lakva, és a gazdálkodás mellett egyre jelentősebb közéleti szereplést vállalva, már felnőtt fejjel vágott bele a jogi tanulmányokba, és így 1932-ben, 33 éves korában végzett a Ferenc József Tudományegyetem jogi karán.

Olvasmányaimból és idősebbek elbeszéléseiből tudom, hogy ebben az időben még egészen más volt az ügyvédi munka. Hódmezővásárhelyen ekkor is sok ügyvéd volt, azonban többségük a jogi tevékenység mellett gazdálkodott is, és egy jó nevű ügyvédnek a mainál sokkal kevesebb munka is elegendő volt a biztos megélhetéshez. Az ügyvédek ráérősebben, ennél fogva szebben, tartalmasabban dolgoztak, szorosabb kapcsolatot alakíthattak ki az ügyfeleikkel, és emellett jutott elég idejük az egyéb, családi, társadalmi, közéleti, kulturális tevékenység folytatására is.

A munka mellett végzett tanulás, a kitartás tehát meghozta a gyümölcsét, azonban nagyapám nem sokáig élvezhette felhőtlenül az ügyvédkedéssel járó szabadságot, hiszen a II. világháború alatt katonai szolgálatot teljesített – az orosz frontot is megjárta, hadifogságba is esett –, majd 1946-ban a korábbi politikai beállítottsága ürügyén internálták, azonban a Szegedi Népbíróság végül is „igazoltnak” minősítette. Nagyapán az 50-es években az akkori hatalom által megtűrve, szem előtt tartva, nehéz körülmények között végezhette a tevékenységét, majd 1958. augusztusában – másokkal együtt – őt is kizárták az ügyvédség sorából. Többszöri kérése ellenére ezt követően sohasem vették vissza, később sohasem praktizálhatott, amit nagy lelki erővel vett tudomásul, és később jórészt történelmi, helytörténeti kutatásoknak szentelte az életét.

Nagyapámat gyakorló ügyvédként tehát már nem ismerhettem, azonban gyermekkoromban egy háztartásban éltünk, és nagyapám nap mint nap újabb és újabb történeteket mesélt a fiatalabb éveiről, aktív korszakáról. Idős korában is szigorú napi beosztás szerint élt, és ezen belül mindig volt néhány óra, melyekben a régi fekete faragott íróasztalánál ülve kitartóan, szívósan dolgozott. A halála után mind az ügyvédi, mind a helytörténészi hagyatékát sokat olvasgattam.

Édesapám viszont annál többet tanulhatott nagyapámtól, hiszen már a gimnáziumi, egyetemi évei alatt rendszeresen besegített az ügyvédi iroda működésébe. Az ügymenet mellett megismerte az ügyfelekkel való kapcsolattartás követelményeit, és alaposan kiismerte a vidéki ügyvédkedés minden lehetőségét. Az egyetem elvégzése után 1952-ben a származása miatt nem tudott elhelyezkedni, csupán 1955-ben sikerült Budapesten egy belvárosi ügyvédi munkaközösségbe bejutnia ügyvédjelöltként, és Budapesten tette le az ügyvédi szakvizsgát is. Itt a főváros legjobb nevű ügyvédei között töltött el néhány évet, ami a vidéki praxis ismeretéhez képest nagy mértékben kiszélesítette a látókörét. Az önálló ügyvédi tevékenységét azonban már itthon, a Szegedi ügyvédi Kamara tagjaként, a Szentesi ÜMK kihelyezett Székkutasi irodájában kezdte meg. Azon a Székkutason, ahol nagyapám is sokáig ügyvédkedett, ahol már jól ismerték a Simonffy nevet, és ahova azután édesapám később több, mint 50 éven keresztül kijárt.

1958-ban, mint osztályidegent, őt is kizárták az ügyvédek közül, és miután remény sem mutatkozott arra, hogy valaha is visszaveszik, először fizikai munkát vállalt, majd pedig éveken keresztül adminisztratív munkaköröket töltött be, és végül 1962-ban kapott jogtanácsosi állást szarvason, és nagy sokára 1963-ban vették vissza ügyvédnek a Békéscsabai Ügyvédi Kamarába – a Battonyai Ügyvédi Munkaközösségbe. További hat évet kellett várnia ahhoz, hogy visszakerülhessen Hódmezővásárhelyre a családja közelébe.

A mindig csodálatosként emlegetett battonyai évek után újabb szép és eredményes évek következtek Hódmezővásárhelyen, ahol Édesapám kiváló kollegákra és barátokra tett szert, és rövidesen ő lett a munkaközösség egyik legnagyobb ügyfélkörrel rendelkező, és egyik legnagyobb bevételt termelő tagja. Az alapvetően jó munkahelyi légkört azonban megterhelték az ügyvédi munkaközösség jellegéből adódó szűk korlátok, ezért a rendszerváltást követően az édesapám az elsők között vált ki a munkaközösségből, és nyitott máshol önálló egyéni ügyvédi irodát az időközben szintén önálló ügyvéddé vált nővéremmel és férjével együtt.

Én már általános iskolás korom óta rendszeresen feljártam édesapám irodájába, és már kis gyermekként is rendszeresen hosszú időt töltöttem ott, így már én is korán megismertem az ügyvédi irodai légkört, az ügyfelekkel és a kollegákkal való bánásmód, kapcsolattartás elemi szabályait, megismertem továbbá az ügyvédeket és az ügyfelek jelentős részét is. Az ügyvédek többségével kialakult atyai baráti kapcsolatom elmélyült akkor, amikor már egyetemistaként rendszeresen bejártam az irodába, és az ümk összes tagja részére elvégeztem azokat a jelölti feladatokat, melyeket már egy egyetemista is elláthatott: beadványok hordása, tulajdoni lapok kijegyzése. Így némi rálátást szerezhettem a többi ügyvéd tevékenységére is, jóllehet én már az édesapám önálló ügyvédi irodájában kezdtem meg az ügyvédjelöltséget 1993-ban, és itt lettem egyéni ügyvéd 1995-ben.

1993-tól édesapám 2008-ban bekövetkezett haláláig nap mint nap együtt dolgoztunk a közös irodánkban, és büszkén elmondhatom, hogy ezalatt olyan sokoldalú szakmai képzés kaptam, melyben nem sokan részesülhetnek. Az édesapám az 1987-ben bekövetkezett súlyos gége betegsége ellenére is rendületlenül dolgozott a haláláig – még az utolsó nap is bent volt az irodában –, jelentős irodát és ügyfélkört hagyott rám.

Örököltem egy meghatározó ügyvédi stílust – például az adásvételi szerződéseimben gyakran használok olyan mondatot, szófordulatokat, melyeket már a nagyapám által szerkesztett okiratokban is olvashatunk. Megörököltem a korábbi eredményeket létrehozó munkafegyelmet, kitartást és szorgalmat, és beláttam, hogy e nélkül a mai viszonyok között sem lehet előre haladni.

A szakmai tudáson felül máig jelentős önbizalmat és tartást ad az nagyapámtól, édesapámtól örökölt szakmai hírnév, ugyanakkor nap mint nap jelentős kihívást is jelent az, hogy megpróbáljak eleget tenni az ügyfeleimmel, a hatóságokkal, a kollegákkal szemben annak az elvárásnak, amire a nagyapám, édesapám teljesítménye (életpályája) alapján számíthatnak. Jóleső rézés, ha egy-egy ügyfél azzal keres meg, hogy már az édesapám, sőt még a nagyapám intézte a családjuk összes ügyes-bajos dolgát, és nagyon bízom abban, hogy meg tudom őrizni azt a szakmai elismerést, melyet ők korábban kivívtak.

A teljesség kedvéért kiemelem, hogy az apai, nagyapai szakmai hagyatékot nemcsak én, hanem a nővérem is ápolja, és viszi tovább, és ki tudja, hogy egy napon akár az ő, akár az én gyermekeim közül nem lép-e valamelyik az ügyvéd felmenők nyomdokába.

Hódmezővásárhely, 2011. június 18.
Dr.Simonffy György ügyvéd

(dr.Imolya Imre – Vásárhelyi jogászalmanach, HÓD Kiadó, Hódmezővásárhely, 2011.)